Eszter szüléstörténete

Örömmel osztjuk meg veletek Eszter gyönyörűen megírt szüléstörténetét, változtatás nélkül. Olvassátok, szeretettel:

Hazamentünk szülni

“Írd meg, de minél előbb, amíg friss az élmény, mert aztán mindig más, ahogyan vissza emlékezel és csak kronológiai sorrendben elmesélt történet lesz!” - mondja Gabi bábánk.

Kronológia?! Így, szüléssel 3 nap után talán képtelen is lennék időrendi sorrendben mesélni. Csak sírással tudom egyelőre kezdeni a történetet… Húszas éveim elején én nem tudtam, hogy milyen esküvőt szeretnék majd, ha sor kerül rá, pedig olyan sok lány akkora már régen megálmodja. Azt viszont tudtam, hogy milyen szülés élményt szeretnék, vagy legalábbis azt, hogy milyet nem. Mert voltam olyan szerencsés, hogy egy számomra kedves nő társam megosztotta velem szülés élményeit, ami meghatározó lett számomra. Tőle kaptam a rózsaszín-zöld-szürke csíkos kismama ruhát is, amiben olyan jóleső volt a BPK gránátalmát szimbolizáló kapujába kapaszkodva kicsit várni és vajúdni a szemerkélő esőben míg beengedett minket az egyik bábánk. Csak miénk volt a ház, ahogy egész Budapest is a hajnali üres utakkal. A Duna és a vizes út csillogása az esti fényekben, a Citadella, csak egy-egy villanásszerű kép az autóból vajúdás közben.

“Találkozzatok barátokkal, legyetek együtt, randizzatok, menjetek el moziba, vacsorázni!” - hétköznapi jó tanácsok pároknak, aranyat érő, most már azt mondanám “receptre felírandó” intelmek babát váró pároknak. Mi pont így cselekedtünk az utolsó heteinkben, de gondolni sem mertem volna, hogy az aznapi piacozásból főzött gyertyafényes otthoni randivacsoránk éjszakai folytatása már a BPK-ban fog zajlani.

Indulás előtt még egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe pocakomra a rózsaszín-zöld-szürke csíkos kismama ruhámban.

“Te leszel velünk?"- kérdeztem Bogit (bába), aki beengedett minket. Ő itt a kislányunk”- s mondtam a nevét és megsimogattam a pocakom.

Jaj, hogy szerettem én azt a pocakot!

A kabátomat, pulóveremet szépen beakasztottam a szekrénybe. “Papucs nem kell!”- az éjszaka folyamán egy idő után a zoknit sem bírtam elviselni. A sok képből az egyik, ahogy fájások között férjem zoknis-papucsos lábára nézek. Ő a pocakomat és keresztcsontomat fogja és nem értem, hogy ő nem akar mezítláb lenni?!

Felérve a nap szobába kicsit még hármasban maradtunk, férjem én és a kis pocaklakónk. Bábáink először megkérdezték, hogy akarom-e, hogy megvizsgáljanak. ”Eltűnt a méhszáj”-mondja Bogi. Az otthoni biztonságban történő tehénbőgéses vajúdás működött: teljesen ki voltam tágulva, jöhetett a következő szakasz. Azt a türelmet, csendes, észrevehetetlen, ugyanakkor nagyon is aktív jelenlétet, amit bábáinktól kaptam, soha nem feledem. Egy másodperc töredékére emlékszem, hogy megfordult volna a fejemben, hogy menni fog-e ez nekem, de annyira bíztam bábáinkban, férjemben, ha ők azt mondják, hogy jól csinálom, megy ez, itt van közel a kisbabám, úgy éreztem velük sem tehetem meg, hogy arra gondoljak, hogy nem fog menni, hát még születendő babámmal, aki szintén csinálta a maga dolgát.

Inkább jött a “Meg tudod csinálni!” gondolat erősítése.

Valami nem működött, pedig olyan közel voltam, kisbabám szívhangja végig jó volt, erőt adó volt hallani. Aztán Gabi odaállt mellém finoman nekitámasztotta fejét a szépen faragott ágy oszlopának és bíztatott. A pontos szavakra nem emlékszem, de valami olyasmit mondott, hogy “Engedd, hogy megszülessen, annyira közel van már!”. Valahányszor bentragadtam egy vajúdási pózban, finoman tereltek bábáink, hogy mi segíthetne. A WC-n jó volt nagyon, de a szülőszékből úgy ugrottam ki, mintha forró lett volna. Az ágyra fekvéstől ódszkodtam, de a derekamon a füstös illatú olajos masszázs nagyon jól esett. Kutattam magamban, hogyan tudnám engedni. Annyira szerettem várandósnak lenni, annyira szerettem a pocakomat masszírozni minden este. Annyira örültem, hogy az otthoni vajúdással teljes volt a tágulás. S most nyomni kellett, váltani, máshogy lélegezni. Váltani a szívemben, fejemben és a testemben is, s valahogy nem ment. Úgy emlékszem Gabi szavai után jött be először a kép: a kitolási fájásokkor megjelent előttem a szüleim háza előtti kis patak és a rajta átívelő fahíd, ahogyan férjem és én babakocsit tolva megyünk át. Minden fájáskor megjelent a kép, de nem értünk át, megszakadt a “kis film”. Csak érjünk már át!

A nap szobában közben kicsit felhősen homályosan, de világos lett, amit én észre sem vettem. Bábáink javasolták, hogy feküdjek fel az ágyra és finom segítséget kapva tőlük, nyomtam ahogy bírtam. “Meg szeretnéd érinteni a fejét?”-kérdezték. “Igen!”- csak hogy erőt kapjak még az utolsó nyomásokhoz. S amikor már teljesen kint volt a kis feje éreztem, ahogy mozgolódik bennem. Az utolsó mozdulatai, amiket még belülről érezhettem. Még egy nyomás és már a mellkasomon feküdt. Az első szopizás csodája és a szinte simogatóan kicsusszanó méhlepény azonnal értetni kezdték velem, hogy hogyan is tudnak a nők a szülés fájdalmáról idővel megfeledkezni. Bábáink szakértelemmel, gondos figyelemmel látták el még dolgukat, s előkerülhettek a férjem által éjszaka összekészített ételek. Úgy vettünk mind a négyen a kis zabos-magos golyókból, mintha csak koccintanánk kislányunk érkezésére.

“Negyed ötkor állítottam le a parkolóórát, amikor eljöttünk a BPK-ból”- mondja férjem 1-2 nappal a szülés után. Nekünk 7 jutott, abból a bizonyos aranyórából. 7 olyan békés, különleges óra, ami szintén a szülés nehézségeit kezdte feledtetni. Feljött az emeletre Éva bábánk is, akivel még 2 nappal előtte volt CTG. A földszinten ünnepi hangulat, az ott született gyermekek és családjaik találkozója. Egyszer csak egy mosolygós, kedves hölgy jött be a szobába, s megajándékozott minket egy színes kis nyaklánccal, amit a bábáink nyakában is láttam. A méhlepény érdes részeinek tapintása közben, csendben hálát mondtam, hogy segített kislányom táplálásában. Talán almafa lesz ráültetve…

Aztán aludtunk, ettünk, együtt voltunk csak hárman.

“Ahogy Gabi belédkarolt és kísért le téged a lépcsőn…”- mondja férjem.

Hazaérkezésünk után nem sokkal, üzenetet kaptam: “Ezt a kispárnát nem ti hagytátok itt?” - az ember inkább egy hétvégi otthoni látogatás után kap ilyen üzenetet, nem szülés után. Bár igazából, mi tényleg otthon voltunk…